Emlékszem...

a szobára, ahol az

utolsó napjaid

küzdötték magukat.

A remény

csak az utolsó óráidban

fáradt el benned.

Odakint

a madártalan égen

a január uralkodott.

A nap

messze, nagyon messze volt, 

ahogy már te is.

Féluton.

Az elérhetetlen messzeségek,

és amit már szavakkal

sosem fogunk 

tudni elmondani közt,

az emlékek birodalmában.

Beteg tested

apróra zsugorodva feküdt előttem,

mégis óriásnak láttalak.

A szerelmemként.

Társamként.

Barátomként.

Majd egy halk

mély sóhaj,

s leszakadt a szádról

a veszteség utolsó dala.

Ez már a csendünk.