tudom

délután

csöndben beszéltem hozzád

nálam is csöndesebben válaszoltál

pár percig tartott

amíg rájöttem

ezek már nem mi vagyunk

hanem te meg én

külön

nem is tudom mi fájt jobban

a csend vagy a szó...

s bár tudom

hogy irányítható minden gondolat

de mégis

meddig bírják az érzékszervek

a mozdulatlanságot

tudod

van amikor egyáltalán nem értem

miért jár olyan kitartóan

egy vonagló test nyomában lelkem

este lett

mély vagyok

csak ülök messze

messze tőlem

dörren az ég

fél pohár bor

égő szemek

hosszan és lassan

imádkozom

mindig belekeveredsz

ott vagy

még az  Ámen előtt

tudom egyszer majd alig fog fájni

most mozdulatlanná gömbölyödve

nézem a pirkadatot

ami éppen rám hasonlít

köd van

arcomon

küzdelmem nyomai

igazából kimondhatatlan

és megfoghatatlan

picit félelmetes

s talán érthetetlen

valójában

teljesen értelmetlen

hogy minden úgy van ahogy van

tudom

egyszer majd alig fog fájni

jaj de úgy félek

hogy vége lesz

e versnek 

mert még el akarom mondani

hogy a hajad illatát

titokban

szerelemnek hívtam  

én azt is

és akkor is

(v)érzem

Volt valami különös

abban a nyomorult dobbanásban

amit ma

szívem

kiküszködött,

amíg megkerestem a fojtó sötétségben

gubbasztó egymagam.

Hiába sétált nedves ajkamon

a langyos szél

s hiába szeretkezett bőrömmel

minden gondolatod,

volt ma valami különös érzés,

de már nem kimondható.

Csupán

ócska kis érzelem-szilánkok

és én már nem is (v)érzem őket

csak ők  engem,

pedig átkozott közhellyé lett minden...

...

Szeretem...

ahogy a vén fák 

a tóparton megtalálnak

és töretlen szenvedéllyel

átölelve, mint ősi titkot

adják nekem :

- a füvek illatát

a hajnal remegő táncát

hold ezüstös csillogását

és a csodák illatos vágyát...

Szeretem, ahogy elmesélik

a csend méltóságát,

a könny kiontott hatalmát,

testem óhaját és lelkem 

halk, de bőröm alatt vágtató

leírhatatlanul szép álmát,

s mindezt, mint fénylő 
 drága kincset -

Szeretem,ahogy

szavak nélkül tanítanak

szépnek lennem...

lassan

Az anyák lassan, 
nagyon lassan engednek el.
Előbb gyertyát gyújtanak.
Félbe hagyják álmaikat.
A zajt. A csendet.
És eggyé lesznek az elmenővel.


Majd még lassabban.
És ez a legszentebb.
Visszaépítik önmagukat.
S még többet...

látod...

itt állok

temérdek éveimmel

a tekintetek peremén

hogy rólad  írjak

Te ...rongyos élet

( különben is

ki adott vajon neked nevet)

én nem csak hiszem

hanem tudom szépséged

mert szeretem 

ahogy elfogadod

zsigerig hatoló félelmeim

az összeesni

elájulni

meghalni pillanataim

szeretem

amikor megremegve

a harmatos pirkadatban

íriszembe szűkülsz

s onnan le

mélyen a lelkembe

végigcsókolva az összes heget

árván hagyott érintéseket

gyengéden megsimogatva

mindegyik arcom

Szeretlek

de... most úgy érzem

megengednéd nekem

hogy egy kicsit belefáradjak

csak addig

amíg a madarak átvonulnak az égen...

Te ott állsz...

a világon kívül 

halkan 

a fájdalomnak 

nevet adva beszélsz 

hozzám 

nem látod 

(fal emelkedik előtted) 

hogy én 

már nem tudok 

kisebbre zsugorodni 

a rémületben 

hogy megértselek 

de te ne félj 

menj tovább 

hisz az ég felé tartva 

én tanítottalak 

- és most Isten 

a háttérből 

(finom mosolyával) 

engem is tanít - 

énekelni 

hangtalan 

(Átfésülgette - segítségül - eme verset: Hatházi Áron)

Előbb...

a fák csúcsát érintette,

(mint  hosszú lélegzet útja,

oly csodálatos  e mozdulat)

majd gyengéden

a kert fölé hajlott  a Nap.

Lejjebb és egyre lejjebb,

míg el nem sötétedett az ég...

Ekkor hallgatni kell

míg lelkedbe nem csókol

pár kósza emlék

és nem baj, ha térdre kényszerít

s lepereg egy-két könnycsepp,

mert az ...maga a  kegyelem...

- apró vallomások,

szándék nélküli tiszta érzelem

hunyt szemed alatt élő világodból -

......

a lány

Tegnap szívből jövőn 
kacagott a lány.

Arcán folyt könnye,
 majd elcsendesült

és sóhaj-neszek kuporodtak ölébe.

Tó partján összegömbölyödött,

mint ottfelejtett ajándék

nem létező karácsonyfa alatt.

Lopott lélegzetben.

Imája elcsukló hangjába fulladt,

szíve lüktetése is

már csak a ritmust pazarolja...

ma...

valahogy

mindent túlharsog a szenvedély

járatlan utakon kószál képzeletem...

szememben egy ártatlan könnycsepp

menedéket keres miközben az idő

ráncokra írja meséit az arcomon...

ábránd esik az ablaküvegre

a pillanat kicsúszik kezemből

könnycsepp befejezi útját

majd méltóságot nyit rám

egy másik pillanat...

(öleld át gyengeségeim...is)

Hát sikerült...

Falaim ledönteni
csak félreállni felejtettem el
és most dörög az ég is
- már csak mosolygok -
Vajon ő is rám szakad?
És Te?
Hol vagy?
Alattam, vagy felettem Istenem?
Vagy zuhantál velem?!
Itt sem hagytál el egészen...?

(akkor sírj velem
esőt az őszbe)

egyetlen

mert minden úgy kezdődött

mert minden ott kezdődött

azon az egyetlen néma  hajnalon

amikor szótlan érintésed

értem nyúlt

hogy árnyként kövesselek

a súlytalan fénybe

sétálva kéz a kézben

törékeny lelkünk termeiben

ahol egyetlen érzésként simultunk

csendes versekben

mert minden ott  kezdődött...

fehér inged

Álmomban levettem fehér-inged

és erős mellkasodra tettem

vágyódó meztelenségem.

Lehunyt szemed alatt vibrált a vágy

Mozdultam, vagy mozdultál,

de egymásba fonódtunk.

Légzésem felgyorsult és ölemmel,

vagy lelkemmel…(?)

magamba szorítottalak,

majd hajamba tépett

a részegítő sikamlós reggel

és sárgás-barna szemeiddel

sírtam fehér ingedért…

Altatott mélységnek csendjében

Leroskadtam

s megadtam magam a fájdalomnak,

de előtte csöndben levetkőztem

és csukott szemhéjak alól könyörögtem,

hogy amíg lemosdatnak

legalább addig ne sírjak...

Félbeszakadt gondolatok,

bűnben és imádságban elcsitulnak.

Mégis bennem maradt

egy szelíden megfogant nyár dúdolása.

Csapzott hajamban, testemben,

vért izzad a félelem.

Akár egy koporsó oly' merev minden,

ebben a mozdulatlan fekvésben.

Villan egy szike.

Még látom, vagy látni vélem

mielőtt zuhanni kezdek

áporodott szagú - zöld helyiség

altatott mélységnek csendjébe.

Csak azt érzem, hogy csupa félelem

vérben ázó - suttogó alázat lettem.

Valaki szól : - kitolhatják...

Fázom, reszketek

s talán már sírhatok is

csöndben.

nélküled

ne...

kérlek most ne mocorogj

lélegezni tanulok

nélküled 

tarts erősen szemeiddel 

egy picit

még kapaszkodom 

engedd

hogy ajkam  szádhoz simuljon

ígérem szótlan maradok

csak illatod beszívom

kívánlak

de csak csendben simogatlak

hajadba fonom ujjaimat

miközben lelkemnek

zsigereidben 

menedéket keresek

hallod ?

- odakint a tücsök ciripel..

nyár van

nélküled

válladra hajtom fejem

és némán hallgatom

ahogy sután szerelmet vallasz

jól ismerem ezt a hangot

emlékeimből 

elmosolyodom 

mellkasom megtelik levegővel

és lélegzem

finom lüktetéseddel

nélküled 

Adblock

Ő

nem tudsz aludni

tisztán látni

mert Ő

akit szeretsz

kiszakíthatatlan kényelmében fekszik

szemhéjad alatt

ott él veled-benned

tündöklő vágyaid magasba csapó lángnyelvein

Ő jól van

kedvesen átöleli szemgolyóid

egyáltalán nem bánja

hogy nem látsz semmit

és te

csak ülsz

órákon át

magadba roskadva

imákat facsarsz ki ajkadból

az elvesztés terhe alatt

de már nem érte

hanem magadért

az életedért...

ekkor

váratlanul érkezik a kegyelem

sírsz

csöndben sírsz

már nem üvöltesz

nem kaparod kínodban a padlót

levegőért sem kapkodsz

csendben sírsz

sós ízű könnyeket

és a só

feloldja az Ő testét

hogy kiszabaduljon

szemhéjad börtönéből...

rád néz

kedvesen megsimogatja arcod

belecsókol puha szádba

s könnyeiddel együtt

lassan

óvatosan

lecsorog rólad...

*