én...

már nem szólok ölelésednek

hogy takarózzunk be

csendes, magunk teremtette árvaságunkban

egymással s nem figyelek 

arra a tompa zsibbadásra sem

ami azt jelzi, hogy hiányzol

és azt hiszem megbocsájtható,

ha közben elgyengülve

mégis számba veszem neved

s magammal vigasztalom,

mert összegömbölyödni látlak

messzi hegyek mögött

(bár tudnád, hogy én ilyenkor

erdőnek képzelem magam

és "ág-kezekkel" ölellek

szorosan óvva)